Bár a 2020-as év sok tekintetben nagyon más volt, mint amire számítottunk, idén is sokat olvastunk a fiammal. Azaz pontosabban sokat olvastam fel a fiamnak, hiszen önállóan még nem megy neki, habár már elkezdte a barátkozást a betűkkel, és látva fejlődését, talán tavasszal már egyedül is megpróbálkozik egy-egy egyszerűbb kötettel. (Persze ha több idő kell neki, mint ahogy most gondolom, az is rendben van.)
Ebben az esztendőben is voltak nagy kedvenceink, ezekből állítottam össze egy rövid, ötös toplistát. Nézzük, mely könyveket olvastuk idén a legszívesebben – természetesen mindegyiket többször is.
Amikor ősszel a Csipikét olvastam a fiamnak, egyik alkalommal véletlenül egy másik, hasonló formájú és méretű könyvet vettem le a polcról: Varró Dánieltől A szomjas trollt. Gyorsan vissza is tettem ezt a kötetet, és lekaptam Fodor Sándor meséjét, ám a gyerkőc megjegyezte magának az esetet, és amikor a Csipikét napokkal később befejeztük, azt kérte, hogy ezúttal a véletlenül előhúzott könyvet olvassuk.
Különleges lények, a viking mitológia szereplői bukkannak fel a kötetben
Varró Dániel alkotását úgy másfél éve tulajdonképpen magamnak vásároltam egy ajándékba kapott könyvutalványból, mert nagyon kíváncsi voltam rá, viszont úgy gondoltam, ezt senkinek nem jut eszébe nekem ajándékozni, így megleptem magam vele. Otthon felkerült a könyvespolcra, és – őszintén bevallom – meg is feledkeztem róla, mire időm lett volna elolvasni.
Így aztán kicsit vonakodva emeltem le, amikor a fiam ezt a könyvet kérte esti felolvasásra, ugyanis fogalmam sem volt róla, milyen nehézségű szöveg vár ránk (a minőséget illetően nem voltak kétségeim a költő más alkotásait ismerve). De úgy véltem, próbálkozni lehet, ha nem jön be, félretesszük – ahogy más művek esetében is előfordult már.
Olyan könyvet olvastunk nemrég, amelyikkel már próbálkoztam a fiamnál egy-két éve. Akkor az első mondatig sem jutottunk el, valahogy nem tetszett meg neki az 1982-ben kiadott és kissé megviselt állapotban lévő – a gerincén már ragasztott – kötet. Nem derült ki, hogy az illusztrációk stílusa nem jött-e be neki, vagy a könyv éltes kora riasztotta-e el, mindenesetre hiába lapoztam bele, és hasztalan próbáltam neki kedvet csinálni, azt mondta, mást olvassunk. Tiszteletben tartottam a kérését, nem erőltettem a dolgot, visszatettem a kötetet a helyére, és kerestünk valami mást. De bíztam abban, hogy talán kap Csipike – merthogy Fodor Sándor alkotásáról, a Csipike, az óriás törpéről van szó – még esélyt valamikor.
Az én kötetem már megviselt állapotban van, csúnyácska, házi ragasztással
Szerencsére beigazolódott a várakozásom. Kora nyáron – amikor visszatérhetett az oviba a fiam – ő maga említette meg a könyvet. Persze nem emlékezett a korábbi kis közjátékunkra: az óvodában olvastak fel nekik ebből a történetből, és – úgy tűnik – megtetszett neki. Én csak leemeltem a polcról a régi könyvet, amely még az enyém volt, és annyit kérdeztem tőle: ez volt az? Ő pedig kissé csodálkozó szemmel válaszolta, hogy igen. (Az oviban ugyanaz a kiadás van meg…) Az „alapozás” segített, a gyermekem már teljesen nyitott volt Csipike történetére. Így most ősszel – amikor éppen befejeztünk egy másik kötetet, és még nem volt meg az új kiszemelt – én javasoltam egyik estére olvasmánynak. (Azt persze tudtam, hogy több alkalom lesz ez, hiszen nem rövid kötetecskéről van szó.) S a fiam lelkesen fogadta, és élvezettel hallgatta a mesét.
Maci Laci gyerekkorom egyik kedvelt mesefigurája volt, s az elmúlt hetekben a fiamat is megismertettem a minden hájjal megkent, falánk medve történetével. Igaz, nem rajzfilmet néztünk – apropó, lehet most valahol látni Maci Laciék kalandjait? –, hanem egy régi mesekönyvet vettem le a polcról.
A jó minőségű, szép kivitelű és korához képest egészen jó állapotban lévő kötetet én kaptam még sok évvel ezelőtt, valószínűleg kisiskolásként, és már hónapokkal ezelőtt elhatároztam, hogy felolvasom a fiamnak. Néhány hete, amikor befejeztünk egy másik könyvet, elérkezett a pillanat. A gyerek érdeklődését felkeltette az ismeretlen kötet és történet, na meg persze a borítón szereplő medvék.
A gyönyörű illusztrációk is elbűvölik az ifjú olvasót
Miután az első fejezetekben az író bemutatta nekünk Maci Lacit, s megtudtuk róla, hogy kedvenc foglalatossága a parkba látogató turisták elemózsiájának megszerzése, ennek érdekében pedig bármilyen ravaszságra képes, meglódultak az események. Hamarosan egy kalandos történet közepén találtuk magunkat, amelyben Cindy, a kedves, bájos macilány rabságba kerül és cirkuszi attrakció lesz, Maci Laci pedig hűséges barátjával, Bubuval együtt a kiszabadítására indul. Talán nem árulok el nagy meglepetést: sikerül nekik a mentőakció, de több váratlan fordulat és vicces helyzet nehezítette meg a dolgukat. Utóbbiakat vidám kuncogás kísérte a gyermekem részéről, aki egyszerre izgult és mulatott a meseregényen.
A klasszikussá nemesedő könyvek is lehetnek lebilincselőek, sőt nem véletlenül válik egy-egy alkotás ikonikussá. Ezt magam is újra megtapasztaltam, amikor az utóbbi hetekben elolvastuk Lázár Ervin Négyszögletű kerek erdő című kötetét. Kétszer is. Először augusztusban (nyáron kapta ezt a művet a gyermekem), majd szeptember végén másodszor, a fiam kérésére.
Mivel a kiadó – a Móra – kilencéves kortól ajánlja ezt a könyvet, picit gondolkodtam azon, megkapja-e már, de mivel az utolsó időszakban az óvodában is találkozott vele, és láthatóan tetszett neki, úgy döntöttem, megpróbálkozunk vele. Ha nem érti, ha még túl nehéz neki, ha nem tetszik, legfeljebb nem olvassuk végig, félretesszük későbbre.
Csodálatos, különleges lények a kötet főszereplői
Végül erre nem volt szükség. Az első betűtől az utolsóig feszült figyelemmel és nagy érdeklődéssel hallgatta. Kedvence a versírós történet lett, amelyen hangosan kacagott – bevallom, ezt a mesét én sem bírtam nevetés nélkül felolvasni, egyszerűen elröhögtem magam a szövegen, ami nem sokszor fordult elő még. Pedig emlékeztem erre a történetre és a sok zagyva költeményre gyerekkoromból. (Másodszor azért már kellő komolyságot tudtam magamra erőltetni.)
Berg Judit Rumini című kötete néhány éve már a könyvespolcomon van; tulajdonképpen magamnak vettem, mert kíváncsi voltam rá. 🙂 Ha már megvettem, természetesen el is olvastam – s azóta vártam, hogy majd a gyermekemnek is felolvassam, mert egyértelműnek tűnt, hogy tetszeni fog neki.
Nyáron elérkezett ez a pillanat, és egyik este – miután az előzőleg olvasott könyvet befejeztük – én magam javasoltam lefekvés előtti olvasmánynak. A fiam megörült az ismeretlen történetnek, és kíváncsian várta, miről szól majd a mese.
Berg Judit népszerű alkotása nálunk is sikert aratott
A hajósinasnak felcsapott kisegér kalandjait – a terjedelemből adódóan – több estén át, nagyjából két hétig követtük, és valahányszor felfüggesztettük az olvasást – ez rendszerint fejezetek végén következett be –, a fiam hangosan sajnálkozott rajta, s a történet vége felé haladva egyszer meg is jegyezte: „Mindig olyan izgalmas!” Ennél nagyobb dicséret talán nem is kell.
Akárcsak a – szintén Berg Judit írta – Lengemesék esetében, ezúttal is azt vettem észre, hogy a gyermekem nagyon izgul a főszereplőért, és szinte minden idegszálával a mesére figyel felolvasás közben. Teljes kikapcsolás volt számára, tökéletesen beleélte magát a történetbe!
Mit csinál Zsiráf, ha nagyon unatkozik? Levelet ír valakinek. Pelikán pedig, aki szintén nagyon unatkozik, postásként elviszi a levelet… valahová. Így keveredik levelezésbe és barátságba Zsiráf és Pingvin.
Megumi Iwasa könyvét, melynek címe magyarul Szeretettel üdvözöl: Pingvin, nemrég olvastuk, és nagyon szerettük. Végtelenül kedves és ugyanakkor mulatságos történet, amelyben Zsiráf Pingvin leírása alapján próbálja meg kitalálni, hogyan nézhet ki levelezőpartnere – természetesen nem úgy, ahogy ő elképzeli. Zsiráf végül pingvinnek öltözve útnak indul, hogy meglátogassa ismeretlen barátját…
Pöttyös Panni, Tamara, Boros Jutka és a rosszcsont Kockás Péter gyerekkori kedvenceim voltak, s habár nem kimondottan az iskolakezdés a témája, a fiam sulis korszakára készülve eszembe jutott a Pöttyös Panni naplója című könyv. Gyerekkoromban sokat olvastam ezt a Szepes Mária-kötetet, amely azóta is ott található a könyvespolcomon, s amely úgy kezdődik, hogy Tamara visszautazik a Szovjetunióba(!), Panni és Péterke pedig nélküle, viszont ugyanabban osztályban kezdik meg az iskolát. Panni naplót vezet kalandjairól, amelyet a terv szerint a tanév végén elküld Tamarának.
Sokszor forgattam ezt a kötetet gyerekkoromban, látszik is rajta
A könyv elején olvashatunk Panniék első iskolai napjáról, és ez a rész az, amiért elővettem és olvasni kezdtem a gyermekemnek ezt a művet. Maguk a naplóbeli kalandok már egyáltalán nem kapcsolódnak az iskolához, ezért úgy gondoltam, ezt csak akkor olvasom fel a fiamnak, ha érdeklődést mutat. Az eleje viszont tetszett neki, s kíváncsi volt a folytatásra, így hát végigolvastuk a könyvet, és jókat kuncogott Kockás Peti aktuális csínytevésén, például azon, amikor a lyukas esernyővel beállt a zuhany alá és elázott, vagy amikor olimpiát rendezett az udvaron, és véletlenül betörte a pinceablakot. Emlékeim szerint gyerekkoromban – Pöttyös Pannihoz hasonló kislányként – elborzadva olvastam Peti állandó rosszalkodását, felnőttkori énem viszont sokkal elnézőbb vele szemben, csak egy eleven és kreatív gyereket látok benne. Sokkal izgalmasabb a személyisége, mint a lányoké, Pöttyös Pannié és különösen a még haloványabb Boros Jutkáé.
Nem az iskolának, az életnek tanulunk – hallottam sokszor a latin eredetű mondást gyerekkoromban, iskolásként. S néha (gyakran?) nehéz volt elképzelni, mi mindenre lesz majd jó az a tudás, amire a suliban szert teszek. Nos… mindent természetesen nem használok, sok mindent el is felejtettem, de azért vannak olyan dolgok, amelyek segítségemre vannak. Például az írás és az olvasás. 🙂
Pöszke nem várja az iskolát, nem is szeret beszélni róla, de amikor elsős barátjával, Danival mirejót kezd játszani, kiderül, mennyi mindenre használható az a tudás, amelyet az iskolapadban ülve szívnak magukba a gyerekek. S apránként megbarátkozik a gondolattal, hogy ősztől ő is iskolás lesz.
A két főszereplő, Pöszke és Dani a borítón
Érdekes játék a gyerekek szemével nézni, mire lehet jó az iskolában szerzett tudás, miért érdemes megtanulni olvasni, számolni, írni. Janikovszky Éva pedig nagy mestere volt annak, hogy betekintést engedjen a gyerekek lelkébe és fejébe, sőt eszünkbe juttatja azt is, hogyan gondolkodtunk mi magunk is gyerekként. Amikor az óvodakezdésre készültünk, nem hagyhattuk ki a Már óvodás vagyok című könyvét, s most, az iskola küszöbén ugyanígy alapműnek bizonyult számunkra a Már iskolás vagyok, amelyben az előző kötetben megismert gyerekekkel találkozunk újra – csak kicsit idősebb életkorban.
Milyen tantárgyakat tanulnak az elsősök? Hogyan telik egy napjuk? Milyen feladatokat oldanak meg? Mi lesz, ha egy osztálytársuk megbetegszik a suliban? Ezekre és még egy sor hasonló kérdésre választ kaphatnak az iskolakezdésre készülő gyerekek Vadadi Adrienn Leszel a padtársam? című könyvéből. A kötetben a szerző óvodás sorozatának (mi is olvastuk például a Leszel a barátom?, Három szülinapi torta, Ákos óvodába megy című részeit) jól ismert szereplőit kísérhetjük el az első sulis hónapokra.
A gyerekek mindannyian más személyiségek: Eszti sokat tud, de nagyképű, Lea fontoskodó, Maja félénk, Peti laza és nagyfiús. Sokfélék, és ebből érdekes szituációk alakulnak ki. Mint a való életben. Közben a mesét hallgató gyerekek képet kaphatnak az iskolai rendről (ha mondani szeretnél valamit, jelentkezni kell), mindennapokról (mi történik a szünetekben), az iskolai feladatokról (postás játék szavakat tartalmazó cédulákkal) és a tananyagról (egészséges ételek). A tanító néni pedig nagyon kedves és türelmes, ugyanakkor határozott; kiváló érzékkel igyekszik közösséggé kovácsolni az osztályt. Csak azt sajnálom kicsit, hogy nincs neve, igazi keresztneve – bár ez nem lepett meg, hiszen Vadadi Adrienn ovis könyveiben az óvónő is csupán óvó néni volt, keresztnév nélkül. Valószínűleg szerették volna a személyét ezzel kicsit háttérbe húzni, bennem ugyanakkor okozott hiányérzetet.
Lea és Peti együtt jártak oviba, a suliban pedig padtársak
Az iskolai légkör barátságos, támogató, szeretetteljes, a könyv kiválóan alkalmas arra, hogy kedvet csináljon az iskolához. Talán kissé idealizált is, de ez egyáltalán nem baj, hiszen senki sem akarja már a kezdés előtt elvenni a gyerek kedvét az iskolától.
